A huszadik század egyértelműen a cigaretta és a dohányzás reneszánsza volt. A kommunikációs média – rádió, mozi, televízió – feltalálásával a korábbiakhoz képest megsokszorozódott az információ áramlás és áramoltatása. Az influenszer mint fogalom már legalább száz éve létezik, ám akkor még nem volt ennek külön neve. Jávor Pál, Karády Katalin, Humprey Bogart és Marlene Dietrich – hogy csak a ’30-40-es évek sztárjait említsük – mind ikonikus hazai és külföldi színészek, és mind füstöltek a nekik adott filmszerepekben.

Az elmaradhatatlan mozikellék

A filmek történetében a dohányzás természetesen jelent meg. A múlt század elején, a némafilmekben ritkán fordul elő, mert az amerikai 20-as években a cigaretta még bimbózó iparág volt. A ’30-as években gyorsultak fel az események, miután Edward Bernays az American Tobacco Company hírhedt „Torches of Freedom” reklámkampányával a nyilvános helyen dohányzó nők tabu témáját vette célba s döntötte meg sikerrel. Az 1930-50-es években a film noir (fekete film) hangulata szép lassan itatódott át a cigaretta füstjével. A fekete-fehér kontrasztos képi világba további hangulatfokozó elemként jól illett a szürke füst.

Az első világháború után és a nagy gazdasági világválság közepén, a bűnügyi és detektívfilmek, krimik filmkockáin gyors párbeszédek között vagy hosszasan és merengőn szívták a dohányt, vagy egyszer felpöfögtek, aztán eldobták a cigarettát dolgavégezetlenül. Ebben a sötét hangulatban szürke, gomolygó füst szép lassan egyfajta titokzatos, varázslatos rituálé és elengedhetetlen kellék lett. Marlene Dietrich a Shanghai Express című filmjében (1932) hosszú, párbeszédek nélküli, közeli felvételeken töprengő, kicsit búskomor füstölgő karaktere ritkaság volt.

A cigaretta mint filmsztár

A második világháború egyfajta paradigmaváltás volt. Olyan mértékben kezdtek el az emberek dohányozni mintha kötelező lett volna. A seregben szolgáló hazafiak számára a cigarettát unaloműző és stresszoldóként adta készséggel a kézbe az ipar, így tért haza a férfiak hada masszív dohányosként a háborúból, ahol a magára maradt, férfi szerepekben is helytálló erős – dohányzó – nők várták haza őket . Ez olyan mértékig fajult, hogy aki nem dohányzott az egyenesen gyanús volt, hisz nem szolgált a háborúban. A cigarettázás az élet minden területén, és az emberek minden élettevékenységében olyan természetessé vált, akárcsak a levegővétel – a mindennapi életben és filmeken egyaránt.

Aztán jött a fordulat

A helyzet ott fordult meg, amikor ezeknek a színészeknek a többsége – az emberek többi részéhez hasonlóan – dohányzott, és egyre csak növekedett körükben a rákos elhalálozási arány.  Ez végül jóval kevésbé elbűvölővé tette a filmes dohányzást.

Miután a ’60-as és ’70-es évekbe került, a dohányzás, bár még mindig futótűzként terjedt a lakosság körében, a filmvászonról elkezdett eltűnni, és kisebb jelentőséget kapni – legalábbis ami az amerikai filmeket illeti. Ahol pedig megjelent, a filmen történő dohányzás egészen más dolgokat jelentett: alacsonyrendűséget, elkeseredettséget, butaságot, dekadenciát. Az új generáció, még ha dohányzott is, nem helyezte piedesztálra a dohányzást.

A Keresztapa (1972), Kabaré (1972), Kínai negyed (1974) – olyan korabeli filmek voltak, ahol a dohányzó szereplők csak alkalmanként dohányoztak, és mindez csak mellékszál lett, nem foglalta el a korábbiakhoz hasonlóan a képernyőidőt. Mindez egybeesett Nixon elnök 1970-ben beiktatott új törvényével, amellyel betiltotték a dohányreklámokat a televízióban é a rádióban.

Mindennek ellenére, vagy épp ezek miatt, egyfajta lázadásként a cigaretta, mint filmsztár továbbra is szerepet kapott. Sokszor láttunk már példákat arra, hogy ami tiltott annak valahogyan megnő a kultusza. Az 1970-80-as években a dohányipar – nem teljesen törvényes módon – tovább folytatta a cigaretta-kampányt a filmiparral karöltve. A reklámtörvény ellenére a filmszínészek komoly gázsit kaptak azért, hogy egy-egy márkát előpattintsanak – például Sean Connery és Timothy Dalton is a híres James Bond filmekben. Nemkülönben Sylvester Stallone, aki öt filmre szerződött egy márka elszívásában 500.000 dollárért.

A kilencvenes évek újhulláma

Ám hiába a sokasodó egészségügyi jelentés a rák és a dohányzás kapcsolatáról, hiába a jogi elmarasztalások hada, és hiába a dohánygyárak 1990-es közös nyilatkozata, amely szerint elállnak attól, hogy a dohányzást a mozivásznon népszerűsítsék – a következő évben ennek épp ellenkezője sikeredett a Harley Davidson és Marlboro Man című filmmel.

Valahogy minden hiába: a 90-es évek mozijában cseppet sem dohányoztak kevesebbet, sőt az egyik legfüstösebb évtized volt a filmtörténelemben. A Bruce Willis főszereplésével készült Die-Hard sorozat és a Mad Max filmek ékes példái ennek.

A dohánykultusz átalakulóban van, de a cigaretta – csakúgy, mint a füstje a ruhába – beette magát filmiparba és a mozivászonba is, mert ugyan jóval kisebb számban és jelentőségben, de még mindig feltűnik a filmekben.

Érdekes lesz megfigyelni a következő egy-két évtizedben ennek változását, párhuzamban a dohányipar átalakulásával, amely mára maga lett a dohányzásmentes-jövő szószólója.

A cigaretta mint filmsztár II.

Készült egy összeállítás is a Youtube-ra, amiben mozgókép formájában is megnézhetjük az öreg Hollywood hogyan mutatta be a cigarettázást menő dolognak a színészei által – a látszat ne tévesszen meg senkit, a 4. perc végén megjön az üzenet a készítőktól, hogy bár lehet, hogy a dohányzás menőnek tűnik, de a csúnya vég elkerülhetetlen…