A pipa és a pipázás évezredes és nagyon érdekes történelemmel rendelkezik. Az első pipákat Egyiptomban találták, és Kr.e. 2000-ből származnak; sírokban találták őket múmiák mellett. A történészek nem biztosak abban, hogy az egyiptomiak vallási szertartások során használták-e a pipákat, vagy kikapcsolódásról volt szó. A rómaiak, a kelták, a görögök és az északi törzsek is előszeretettel pipáztak. Az emberiség az idők kezdete óta különféle gyógynövényt próbált elszívni különböző módokon – kijelenthetjük hát, hogy a dohányzás nem újkeletű, hanem nagyon is tradicionális szokás, és mindenféle egészségre káros hatása ellenére hosszú ideje velünk van.

Amint korábbi cikkünkben írtuk pipázást az amerikai őslakos indián népektől vették át az Új Világot keresők. Az őslakosok hosszú nádcsöveket tollakkal díszítve használták a mai pipák elődjét, szertartások során, valamint gyógyászati ​​célokra és kalumetnek hívták. A Szent Pipát szent tárgyként tisztelték, és a dohányzás szentségét az emberek és a szent lények közötti kommunikáció fő eszközeként használták; a dohány kábító hatása, valamint a beszívott és felszálló füst szimbolikája megerősítette, hogy ilyen kommunikáció megtörtént. A pipát személyes imában és kollektív rituálék során szívták el.
Egyes törzsek olyan összetett rituális pipatáncokat fejlesztettek ki, amellyel füstáldozatokat mutattak be a Mindenhatónak az egész közösség nevében.

Az ezt követő évszázadokban a pipa és a dohányzás kalandos utat járt be. A pipa alakja, hossza, alapanyaga sokszínűen változott. Minden társadalmi rétegben fogyasztották a legkülönfélébb formákban.

A pipa, vagy más néven dohánypipa, dohányzásra használt üreges tálka; üreges szárral van felszerelve, amelyen keresztül a füstöt a szájon át belélegzik. A pipát leginkább erre alkalmas fából, agyagból, habkőből, porcelánból, kukoricacsutkából különböző fémekből, üvegből és csikófából készítik. A szopóka (a szár felső részén, a szíváshoz) anyaga lehet szaru, csont és borostyán is. A csikófánál érdemes elidőzni egy kicsit, ugyanis a minőségi pipák nagy részét ennek a cserjenövénynek a gyökeréből készítik, amely Korzikán őshonos. Különlegessége, hogy mesterségesen eddig még nem sikerült máshol telepíteni és termeszteni, mert csakis ott nő ki a földből, ahol ehhez kedve szottyan.

Darabolás, osztályozás után 24 órán át főzik a gyökérgumó darabokat, majd 1-2, illetve akár 5-7 éven át szárítják mielőtt elkezdnének pipát faragni belőlük. Alapanyag szempontjából megemlítendő, hogy a 18. század közepén egy teljesen új típusú anyag került a pipázás világába, ez a habkő. Ez az ásvány a világ minden táján megtalálható elsődleges lelőhelye a törökországi Eskisehir. A habkő pipák népszerűsége azért kezdett növekedni, mert könnyen bármilyen szöveget lehetett vésni bele, valamint egyedi színük is izgalmassá tette a pipát.

A calabash a tajtékhab pipa egy változata volt, melynek jellegzetes formája lágyabb füstöt a tál alatti nagy légkamrának köszönhetően.
Ez volt legkedveltebb Sherlock Holmes kedvenc pipája is.

A pipázás több évszázados egyéni és társasági tradíció, amely a mai szemmel időigényes, kényelmes, mondthatni „pepecselős” dohányzási rítus amelyhez további kellékek is szükségesek. A pipán, a gyufán, vagy speciális erre a célra fejlesztett öngyújtón túl ildomos, hogy legyen még egy tömőfa egy pipaszurkáló és a pipa kiürítéséhez és tisztításához szükséges eszközre és pipa szálra. Az ember tapasztalati útjával, a technológia fejlődésével és az életmód változásával és felgyorsulásával lépést tartva érkezett meg a pipa utódja, a cigaretta, amely a gyorsabb és az új életmódba könnyedén beilleszthető volt, és amelyről egy másik cikkünkben részletesen fogunk írni.

Kevesen ugyan, de még ma is vannak pipagyártók a világon. Az egyik legnépszerűbb pipafajta feltalálója, Alfred Dunhill 1907-ben nyitotta meg dohányboltját, mert volt elégedett a rendelkezésre álló pipák minőségével, ezért úgy döntött, hogy saját műhelyt alapít. A pipázás ma is népszerű, múlt-idéző tevékenység, tehát nem tűnt el teljesen a dohányzásmodernebb formái mellett sem.